Spirituális szülés
Első gyermekemet császárral szültem.
Elhatároztam, hogy a másodikat (Eszter) dúlával szülöm, hogyha császárral szülök, majd segítsen a szoptatásban, ugyanis az első 3 hónapig nem szopizott, fejtem.
Aztán a dúlától kapott könyvek alapján, annyira vágytam a spirituális természetes szülés élményére…
Nagyon-nagyon készültem rá: kismama jóga; könyvek; filmek; olyan orvost választottam, aki császár után támogatja a természetes szülést; szülő pozíciós órák dúlával, apával a kismama jógán…
Mindenkinek volt valamilyen kívánsága… legyen Mérleg (apa), szerdán szüljek és lehetőleg este v. éjszaka (dúla), ügyeletes legyen (a dokinőm); előbb fájások jöjjenek, aztán magzatvíz, de ne legyen burokrepesztés… (én).
5 nappal a kiírt időpont előtt estefelé furcsán éreztem magam (nem igazán tudtam ez az-e, hiszen az elsővel beindították a szülést, s császár lett).
Este 8 körül elment a nyákdugó, én tettem-vettem, szendvicset kezdtem készíteni, mosogattam, fölhívtam a dúlát…
Majd beültem egy kis lazító testmeleg fürdőre, a kádba… de már kevesebb, mint 10 perces fájásaim voltak, így hívtam a dúlát, csak kell jönnie. Küldtem egy SMS-t is a dokimnak. Persze mindez szerdán este történt, amikor a dokim ügyeletes volt…
Mire a maradék cuccot még összeszedtem, elvitték az ismerősök a már alvó nagyobbikat, akkorra a dúla már szinte sürgetett, hogy a vajúdással törődjek, s a párom siessen a kocsiba cuccolással, mert 3-5 perces fájásaim vannak… de én a jógán tanultakkal könnyedén éltem át a hullámokat.
Mire beértünk, már sűrűbbek voltak az összehúzódások, s mire a dokim el kezdett vizsgálni, eleredt a magzatvíz, így burokrepesztés sem kellett.
A dúlám, s a párom segítségével hamarosan egy másik tudatállapotban vajúdtam, minden beavatkozás nélkül, felülve a tenger hullámaira, ami minden egyes jövetelekor segítette a tágulást. Fogadott szülésznőm nem volt, de az ügyeletes kiváló szakmai tudással segített mindenben. Akkor is, mikor kiderült mekóniumos a magzatvíz, s nagyon közel vagyok ismét a császármetszéshez…
Bevallom, akkor kiestem a ritmusból, mert nagyon megijedtem, hogy ismét császár lesz. A dúlám biztatott, a doktornő pedig adott 10 percet…
Összeszedtem minden erőmet, a kismama jógán tanultakat előhívtam a mélyből, a baba-kommunikációt és az erős ráhangolódást újra segtségbe véve, el kezdtem úgy tágulni, ahogy kell, s mire lejárt a kissé több idő, a doktornő azt mondta, akkor szülünk, s tolhatok!
Olyan misztikus élményben lehetett részem, ami a tudatos felkészülés nélkül nem ment volna! Nagyon sajnáltam volna, ha az én életemből mindez a semmihez sem fogható, gyönyörű élmény kimarad. Ez nem a tolások végi megkönnyebbülés érzése! Nem! Ez az a varázslatos élmény, amikor semmi nem fáj, csak együtt dolgozol a babáddal, s egy teljesen más tudatállapotban átéled egy csoda létrejöttét.
Az orvosom abba vetett bizalmának, hogy én mennyire természetesen akarok szülni, a szülésznő szaktudásának, a kismama jógán megtanult technikáknak, a dúla biztató szavainak és a párom kitartásának köszönhetően pusztán némi gátmetszéssel született Eszter, 51 cm-rel és 3800 g-mal, mindössze 2,5 órás klinikán tartózkodással… Nagyon hálás vagyok ezeknek az embereknek a Szegedi Női Klinikán, hogy mindezt átélhettem.
És persze 1,5 órája benne voltunk a Mérleg jegyben, hiszen Eszter 2009. szeptember 24-én, csütörtök hajnal 1.36-kor született…
(Sz. Bea)
Kislányom érkezése 2009
Egyike voltam azon felkészült kismamáknak, akik büszkén és élvezettel viselték a várandósság kilenc hónapjának szépségét és néhány viszontagságát. Boldogan vártam a szülés pillanatát. Eljött a kiírt időpont és sehol semmi. Egyetlen egy fájás sem….. Mindenki kérdezgette : “Egyben vagytok még?”A napi érdeklődések már már az őrületbe kergettek!A terminus túllépése gyakori elsőszülő nőknél, de én ezzel a közhellyel nem tudtam mit kezdeni, szinte már szégyelltem magam, hogy nem indul be a szülés. Erre nem voltam felkészülve, bíztam a spontán szülésbeindulásban és vártam a csodát. A szegedi szülészeten szinte mindennapos vendég voltam a kötelező vizsgálatok miatt, de mindhiába. A szülésznők már egyöntetűen szurkoltak nekem! Majd a 10. napon úgy döntöttünk irány a kórház és ha másként nem megy orvosi segítséggel hátha szülök. A méhtágító sem hozta meg a kívánt eredményt! A csalódottságom akkor már teljes volt, még a kórházi pszichológus is meglátogatott!
Majd némi tágulással, az orvosok által kedvezőtlen méhadatokkal végre nem csak látogatója voltam a szülőszobának, hanem aktív szereplője! Rengeteg segítséget és szeretetet kaptam a vajúdás 8 órájában páromtól, családtagjaimtól, barátaimtól és a szakemberektől! Azt kaptam amire számítottam, sőt még többet! Így pozitív élménnyel távoztam és bátran bíztam magunkat második gyermekem érkezésekor orvosom kezébe, aki után az ezévi február 25-i hatalmas havazásban is megyehatáron át utaztam hogy nála szülhessek.
(B. Szilvia)
Szülése(i)m története
"Hú jó nagy baba lesz!" - hallottam vagy ezerszer - "Biztos hamarabb jön majd." A férjem is szabadságra parancsolt a 37. héttől, és én sem bántam volna, ha a 38. héten beindul a szülés egy klasszikus magzatvíz-elfolyós meglepetéssel. Az utolsó kismama jógáról is abban a reményben távoztam, hogy akár aznap este én már a klinikán leszek bevetésen... hát eltelt még 3 egyre hosszabb meleg nyári hét, mikor is beinvitáltak a terhespatológiára túlhordással. Aki nem ismerős arrafelé (ne is legyen!), annak röviden: az a meleg katlan a női klinika legtetején. Még reménykedtem a frontokban és a lépcsőzésben, bár addig is hatástalannak bizonyultak, a méhszájam sziklaszilárdan tartotta magát (pedig vizualizáltam a nyíló lótuszvirágot szüntelen...). Az orvosom közben eltávozott a nyári szabadságára (Murphy), így a 41. hetet betöltve leküldtek a szülőszobára, és végre beindították a szülést, vagyis beindult a prosztaglandin tabletta után, ami megnyitotta a méhszájamat ripsz-ropsz. Alig győztem vetni a "csípő8"-okat, olyan gyorsan tágultam. És végre elfojt a hőn áhított magzatvíz is, 6 óra vajúdás után eltűnt a méhszájam, de a tolófájásokra nagyon legyengült a babám szívhangja (erre csak a férjem emlékszik, én már nem voltam teljesen magamnál), és még mindig nem illesztette a fejét a szülőcsatornába, így egy szempillantás alatt a műtőben találtam magunkat. Mivel a vajúdás alatt nem kértem epidurális érzéstelenítést, teljes altatásban császároztak meg, és csak órákkal később láthattam a kisfiamat, mikor magamhoz tértem... Őszintén: egyáltalán nem így képzeltem anno az egészet, kudarcként éltem meg és nehezen épültem fel, de mégsem szegte kedvem, mert a nagyfiam 1 éves szülinapján már kezdett fejlődni a pocakomban öcsike :)
Újabb 40 hétig reménykedtem, hogy végre nekem is lesz kórházba-berohanós klasszikus szülésem, ahol kamatoztathatom a jógán begyakorolt légzés technikámat... de a méhszájam ezúttal sem engedett :( Mivel már "császáros" bélyeget kaptam, be sem indíthatták, de kaptam 3 nap haladékot. A 4. nap reggel besétáltunk a férjemmel, pont volt szabad műtő, és ezúttal a választott orvosom császározott meg spinális érzéstelenítés mellett. Még le sem tették a telefont a családtagok, mire újra hívtuk őket, hogy meg is van öcsibogyó. Ahogy kimosdatták a magzatmázból meg is cirógathattam és este már "szaladtam" tusolni. Gyorsan felépültem, és ennél könnyebb "szülést" nem is tudnék kívánni.
(T. Anikó)
Tervszerű szülés és adaptációs zavar - persze a vége happy end
Immáron két gyermek anyukájaként még mindig el fog az izgatottság, ha a szülésekre gondolok, és valójában még mindig nagyon büszke vagyok, hogy “megcsináltam”, a végeredményekről nem is szólva.
A két szülés teljesen másképpen indult és zajlott (pl.:az egyiknél a magzatvíz folyt el hajnalban minden komolyabb előjel nélkül, mint a filmekben, majd 12 órát voltunk bent utána a szülőszobán a fájásokat várva; a másiknál fokozatosan erősödtek a fájások és még 3 órát sem voltam bent), nehéz volt választani, de amellett döntöttem, ahol a végén némi komplikáció adódott, hátha tanulságul szolgálhat, és erőt adhat, főleg hogy a végén minden nagyon jól alakult.
3 évvel ezelőtt szeptember 27-én este hat óra 10 perckor érkezett meg az első kislányom, 3,7 kg-mal és 50, 5 cm-rel jött világra. Itt Szegeden a női klinikán szültem, hüvelyi szüléssel, gátmetszéssel, választott orvossal, bár majdnem lekéste, csak a végkifejletre ért oda, de akkor nagyon jól jött.
Maga a szülés egyszerűen fantasztikus volt, igazán felszabadító és frenetikus, összesen 2,5 órát töltöttünk a kórházban, a többit otthon és az utcán vajúdtam, de pont így is akartam. Már előző nap éreztem, hogy ezek a fájások valahogy mások. Hajnalban fél öt körül éreztem, hogy vmi. kezdődik, felébredtem a fájásokra. Ez a nap folyamán csak erősödött és rendszeresebbé vált. Közben készülődtünk, bepakoltam a pakkot, ettem, ittam, olvasgattam a Szülők könyvét, elmentünk a városba délelőtt még sétálgattunk, vásároltunk a férjemnek egy őszi kabátot. Ha jöttek a fájások, akkor belekapaszkodtam a férjembe, egy kicsit megálltunk, de vidáman hangolódtunk a dologra, persze egyre jobban izgultunk.
Kora délután, amikor már félórán keresztül, fekve! is 5 percenként fájásaim voltak (ezt mondta a dokim), elindultunk gyalog a kórházba, hátul a Tisza parton szépen besétáltunk (kb. 15-20 perc tőlünk). Már 5 centire ki voltam tágulva, amikor felvettek az osztályra. Volt némi kavarodás, mert a dokimat nem lehetett elérni a telefonján, de a szülésznő, annyira kedves volt és a férjem jelenléte, annyira megnyugtató volt, tudtam nem lesz gond, olyan nem fog történni, amit nem szeretnék.
Az ügyeletes orvos végül megrepeszetette a burkot, már magamban bele is egyeztem, hogy másnál szülők, amikor megjelent az orvosom. Mivel a fájások nem erősödtek olyan nagy mértékben, mint kellett volna, kaptam oxitocint, ezután elég gyorsan megkezdődött a kitolási fázis.
Ezt én az utóbbi szülésem óta a “mamikám, mamikám” érzéssel fogalmazom meg magamban, amikor ezt kezdem el mondogatni, meg is lett az “aha-érzés”, ez nem lehet más, kezdődik!!!
A előkészítőn jól begyakorolt légzéstechnika persze élesben egyáltalán nem úgy ment, éreztem, hogy rettentő rossz ritmusban csinálom, persze mindenki biztatott, mondták, milyen ügyes vagyok, de tudtam, nem az igazi. De így is kb. 5 tolásból meg lett a kislányom. Ez a pár perc egy remek közös munka és koncentráció volt, mindenkinek megvolt a helye, a doki felülről nyomta a végén alul vágta, a szülésznő biztatott, P. velem volt. Utólag amikor átbeszéltük, teljesen másképpen éltük meg a dolgokat (pl. én úgy éreztem, nagyon hangosan kiabálok, P. szerint. alig), más dimenzióban voltunk, nehéz elmondani. De tényleg csodálatos volt az egész.
A kislányom 10-es Apgar ellenére jól ránk ijesztett, mert fellépett nála egy kis adaptációs zavar. Ez azt jelenti, hogy a “vízi életmódról” a levegős életmódra való átállás során valamilyen zavar lép fel, nincs semmilyen szervi elváltozás vagy probléma, csak a rendszer egy kicsit megbicsaklott, mint amikor újra be kell rúgni a motort, aztán minden simán megy tovább.
A mi kislányunk a légzést nem tudta úgy fenntartani, mint kellett volna, és mivel az esetek 90 %-ában ennek komoly fertőzés áll a hátterében (bár volt friss negatív kenet eredményem), azonnal el is vitték a gyerekklinikára, vissza se hozták nekünk.
Majd megszakad a szívem, még most is, ha rágondolok, ahogy vártuk, vártuk, mikor hozzák vissza, eddig minden olyan jól alakult, de csak egyre telik az idő, aztán hallom, ahogy egy orvos beszél Péterrel vmit. a folyosón, borzasztó volt.
Persze utólag, hogy már nincs semmi baj, így sokkal könnyebb. Azt beszéltük Péterrel, hogy ennek csak azért kellett így történnie, mert ha akkor még vissza is hozzák a kislányunkat, ott olyan energia-együttállás lépett volna fel, amit lehet, nem bírtak volna el az ablakok, falak.
Így sajna az első pár napot teljesen külön kellett tölteni, én a terhes pathológián, a kislányunk a gyerekklinikán.
Már másnapra világos volt, hogy semmi baja, de mivel elkezdték a biztonsági antibiotikum kúrát, így nem kerülhetett vissza a rendszerbe, mellém, ahol a legjobb helye lett volna, hanem még kellett futni pár kört. Szerencsére 5 nap után jöhetett haza, ami nem több, mintha császárral született volna. A 3. naptól pedig már szoptatni is tudtam, akkor átkerült Újszegedre, volt aki 3 óránként fuvarozott, én folyton aggódtam, hogy odaérjünk, hogy megy-e ma félóra alatt a szoptatás, lesz-e tej, stb. Persze azért nagyon igyekeztem a dolgok jó oldalára koncentrálni, és nem görcsölni, tudtam, hogy ez az egyik legfontosabb feladatom most.
Szerencsére minden kialakult!! Az összes nehézség ellenére, a tej beindult!, a kislányom 13 hónapos koráig szopott, még egy barátunknak tejet is tudtam félévig adni. A kislányunk szépen nő, okosodik, ügyesedik, ahogy kell.
Egyébként hihetetlen kislány, már óvodás, el sem hiszem, hogy ilyen fantasztikus gyerekünk sőt azóta gyerekeink! van/nak.
(S. Tímea)
A harmadik gyermek vágya
A harmadik gyermek vágya az utolsó pillanatban izzott fel bennünk: 37 évesen tudtam meg, ez a csoda még egyszer megadatik nekem. A tapasztalatok, hogy képes vagyok, persze sok erőt adtak, de a tudat, hogy 10 évvel idősebb is, több félelemmel járt. Szerencsém volt, hogy a Babával minden rendben volt, egészen a végéig. Én viszont megint küszködtem a megnövekedett alvásigényemmel, fáradtsággal, pedig már tudatosan készültem a várandósságra: nyaralás alatt sokat úsztam, bicikliztem. Ősszel kerestük fel Katát a Barátnőmmel, hogy kipróbálnánk a jógát.
Mivel kislány koromban volt két súlyos ortopédiai műtétem, aggódtam, hogyan fogok tudni megfelelni a legegyszerűbb elvárásoknak is: nem tudok például törökülésben ülni tökéletesen, illetve hosszú távon.
Az aggodalmaimat Kata alapossága és türelme hamar eloszlatta, és nemsokára bekövetkezett az első csodaszép élmény: a 15. héten, a légzésgyakorlatok alatt Juci apró mocorgásokkal adta tudtomra létét.
A relaxáció korábban nekem nem volt erősségem, sosem tudtam teljesen kizárni a külvilágot. Kata jógáján viszont ez olyan jól sikerült, hogy az első alkalommal bele is aludtam. Nagyon szégyelltem magam e miatt, de Kata biztosított róla, hogy ez természetes, és mással is előfordult már. Utána nagyon próbáltam összpontosítani, hogy ne aludjak el, különösen, mert az volt a kedvenc részem, amikor képzeletben beléptünk a babaszobába, és végre a kezünkbe vehettük a picit, simogathattuk és beszélgettünk vele.
Korábbi tornás tapasztalataim alapján alapszinten ismertem az intimtornát, és igyekeztem a mindennapjaimba becsempészni. Új volt számomra, hogy a 3 izomcsoportot külön-külön is megmozgattuk. eleinte persze nem sikerült elválasztani egymástól az érzeteket, de az idő előrehaladtával egyre jobban ment.
Mivel az első két szülés után legkellemetlenebb élményként az azt követő hosszadalmas varrás és a nehezen gyógyuló, fájdalmas seb maradt meg, fontos cél volt számomra ezek -lehetőség szerinti- elkerülése.
Az utolsó hónapban már naponta csináltam az intimtornát, szedtem a homeopátiás bogyókat és ittam a gyógyteákat, hogy minél nagyobb esélyt adjak magamnak a természetes szülésre. Jó ötleteket kaptunk a szülőpozíciós órán is a sokféle testhelyzettel, hogyan lehet a tágulást elősegíteni, a fájdalomérzetet csökkenteni.
Juci napja április 1-jén jött el, amire a Nagytesók azt mondták: “Ha aznap telefonálsz Apának, hogy beindult a szülés, nem fogja elhinni, azt hiszi majd, hogy csak viccelsz.”Tényleg kétszer kellett a Férjemnek elmondanom, hogy folyik a magzatvíz, mire elhitte. Pedig Juci március 30-ra volt előjegyezve, már egy hónapja jósolgattak megint a fájások (jó erősen!).
Én éppen bent voltam a Klinikán, az esti CTG végre gyönyörűen ki is mutatta az összehúzódásokat. A doki megnézte a magzatvizet, rendben van-e még, tisztának találta. Amikor lejöttem a vizsgálóágyról, akkor kezdett el csöpögni a magzatvíz, én sem akartam még elhinni, de a nővérke már hozta is a hálóinget, vette is fel az adataimat.
Nem éreztem fájásokat, aggódtam, hogy ne járjak úgy, mint az elsőnél, akkor ugyanis az oxitocin mellett volt olyan pillanat, hogy úgy éreztem, nem bírom ki. A második szülésnél – ami a maga útján haladt, szépen, magától – nem éreztem ilyet. Szóval igenis van különbség!
Aggodalmamat megosztottam az orvossal, aki azt javasolta, kezdjek el mászkálni fel-alá, akkor majd szépen megindul. Tényleg így is történt. Jöttek az összehúzódások sorjában, közben a Férjem is hazavitte a Nagyokat és ő is megérkezett. Megismerkedtünk a szülésznővel, aki bevezetett a “szobánkba”.
Szülésznőt nem fogadtam előre, mert egyrészt ez 10 éve még nem volt divatban és akkor meg voltam nélküle, másrészt úgy emlékeztem, hogy a legtöbb erőt és segítséget úgyis a férjem jelenléte adta. Ebben a dologban kellemesen csalódtam. Egy nagyon kedves hölgyet fogtam ki, aki sokat beszélgetett velem (nemcsak vizsgált, mint az elődei), és mindenben segített, amire csak szükségem volt. Hozta a nagylabdát, ami a vajúdás második felében nagyon jól tehermentesítette a műtött lábamat, de a függőleges testhelyzet mégis elősegítette a tágulást. Szedtem a homeopátiás bogyókat, csak mivel édesek, elég szomjas lettem tőlük. Kapaszkodtam a férjem kezébe és szuszogtam. Julcsi, a szülésznő biztatott, hogy nagyon jól csinálom, és figyelte, hány percesek a fájások. Annyira nem vettem észre, hogy eltelt az idő és mennyire jutottunk, hogy már ő szólt rám, menjek fel az ágyra, amíg még tudok, mert ez a Baba már nagyon meg akar születni. A kitolás most hosszabb ideig tartott, mint az első kettőnél, de a szülésznő aktív részvételével és segítségével. Egyszer csak szólt, hogy már megsimogathatom a Kicsi fejét. Éreztem a selymes haját, csodálatos volt, és ez annyi erőt adott, hogy a következő összehúzódás alatt megszületett Judit! Magamhoz ölelhettem, végre láttam, hogy egészséges és a szülés alatt sem történt semmi baja.
Utána a megfigyelőben mellre tettem, de mindkettőre, mert az első szülés után csak az egyikre tettem rá, és azt figyeltem meg, hogy az a mellem végig jobban tejelt az egész szoptatás alatt.
A zuhanyozáshoz fel tudtam kelni, nem szédültem (mint az első szülés után).
Ha a klinikán látogatóm jött, mellé tudtam ülni a székre, minden különösebb fájdalom nélkül.
Szóval lehet ezt így is?
Már tudom, milyen tanácsokkal fogom ellátni a lányaimat, ha eljön annak az ideje, hogy nagymamává tegyenek…
Ahogyan régen a férfiak a katonaságról, úgy a nők a szülésről: órákat tudnék még mesélni erről, de szerencsére Juci nem hagyja, felébredt és követeli a jussát.
(H. Bernadett)
40 perc
Mindez úgy történt, hogy hajnalba mikor a férjem indult a 2 napos vidéki munkájára mondtam neki, tuti most szülök meg, hogy elmegy! Meg is torpant menjen-e vagy se! Na én azért elküldtem!
Kelt a fiam időben, irány az óvoda, de akkor már kerülgetett az a tipikus kakilási inger, de mivel nem voltam 2 napja nem sok jelentőséget tulajdonítottam neki, hisz szoktam én ezzel görcsölni. Gyorsan hazajöttem az oviból, elintéztem a dolgom és azért felhívtam apukám vigyen be a klinikára, mert túl vagyok a dolgon, de a pocakom még görcsöl.
Ülni nem bírtam ekkor, de a kikönyörgött Ctg nem mutatott semmit, a mellettem ülő anyuka is látta a fájásaim, de a gép semmit!
Amikor a dokinak mutatom az eredményt, mondja 38,5 hetesen ez normális. Azért megkértem vizsgáljon meg, de ekkor már a folyosó minket nézett, de nehogy azt hidd, hogy hisztiztem, hanem mert kezdett kissé viccessé válni a helyzet.
Mondta a doki,hogy "Na jó a terhes nőknek mindig igazuk van."
Na de mikor felfeküdtem megvizsgálni, az ő száját is csak az hagyta el: "Basszus Barbi, gyerünk a szülőszobára, 4cm-re ki vagy tágulva!"
Ekkor én önelégült fejjel a folyosón felhívtam apukám, hogy akkor ne várjon mert felballagok szülni! Na ekkor az egész folyosó mosolygott, hogy mégis csak nekem volt igazam.
A férjem 200 km-re akit persze 10 telefon után se értem el. Hát mindegy akkor nélküle szülöm meg!
Na ekkor rám talált egy gyakornok és felajánlotta fogja a kezem, mert neki kellene ilyet látnia én meg úgy is egyedül vagyok! Jelezte, hogy lehet sírni fog! Gondoltam jó segítség lesz! :)
Na innentől pörögtek az események 40 perc alatt megvolt beöntéssel mindennel, úgy hogy gátmetszésem sem volt, amit a szülésznőnek köszönhetek, mert a doki vágni akart!
Ekkor előbújt az én kis hajasbabám! Akkora fekete hajjal született,hogy én nem is láttam még ilyet!
2010 05 11-én megszületett Berta 51cm és 3350gramm
Anyósom kint sírt a folyosón, apuka 1,5 óra alatt száguldott haza és amikor a kezembe vehettem már én is a kislányom, akkor vehette ő is magához!
Azonnal le is szidta, hogy hová sietett és miért nem várta meg, de ez nem tartott sokáig mert a tünemény kis mosolygó levette a lábáról és apuka azóta is szerelmes pillantásokkal néz rá!
A kislányom az első adandó alkalommal a cicire cuppant és az első pillanattól olyan profin művelte mintha már bent gyakorolt volna a pocakban! Már aznap szaladtam, ugye nem volt gátmetszés, másnaptól 50ml-ket evett a lány, szóval szó szerint mindenki az irigyem volt! Nem fájt semmim, volt tejem, és nyugis volt a csajszi is!
Úgy gondolom nagyon sokat segített a jóga, a légzések és én alkalmaztam homeopátiát is!
Köszönök utólagosan neked is minden segítséget és a kellemesen töltött nyugodt pihentető perceket!
(B. Barbara)